Amióta feltettem az Ezért ne üsd meg… című bejegyzésemet, azóta egyre gyakrabban kerül szóba a kérdés – mit tegyek, ha már megütöttem?
Tegnap este is szóba került egy ismerős idővonalán a Facebook-on, és óriási vita kerekedett belőle. Egyes vélemények szerint egy-egy pofon elcsattanása teljesen rendben van, míg mások szerint (és szerintem is) akár egyetlen pofon is tönkreteheti a szülő-gyerek közötti bizalmi kapcsolatot.
Félreértés ne essék: nem vagyok szuperanyu. Nem is pályázom erre a címre. Még csak azt sem gondolom, hogy a bölcsek köve kizárólag nálam van. Hidd el, ezer és ezer nálam képzettebb, tapasztaltabb ember is a segítségedre legyek.
De abban a kérdésben, hogy mit tegyünk, ha megütöttük a gyermeket, határozott véleményem van.
Rossz ember vagyok, ha megütöttem a gyerekemet?
Nem. Személy szerint abban hiszek, hogy egyetlen cselekedet még nem tesz senkit sem jóvá, vagy rosszá.
Abban viszont biztos vagyok, hogy jobb emberré válhatsz. Ezt a nézetet önmagammal kapcsolatban is vallom, még úgy is, hogy soha nem ütöttem meg a gyereket.
Hibázunk ugyanis. Te is, aki ezeket a sorokat olvasod, és én is, aki írom. Minden nap. De a hibákból is tanulhatunk, fejlődhetünk, jobb emberré, jobb szülővé válhatunk. És hiszek abban is, hogy ha erre törekszünk, azzal a gyermekeinkből jobb embert nevelhetünk, aminek egyenes következménye, hogy jobb világot teremthetünk. De jöjjön a lényeg, amiről ez a bejegyzés szól.
Ha megütötted a gyereket, ismerd el
Furcsának hangozhat, de úgy gondolom, minden itt kezdődik. Ismerd el, amit tettél, és ismerd el, hogy ez helytelen. Akkor is, ha hirtelen felháborodásból/tehetetlenségből/haragból stb. csaptál oda, akkor is, ha akkor és ott úgy láttad, ez a helyes. Először önmagad előtt. Miért?
Mert hibáztál. Kicsit vagy nagyot, de olyat tettél, amit nem kellett volna. Ami elkerülhető lett volna. Ami akár a gyermeked beléd vetett bizalmába is kerülhet.
Nem, nem gondolom, hogy szülőként tökéletesnek kell lennünk, és nem hibázhatunk – de ahhoz, hogy a hibáinkból tanulhassunk, először fel kell ismernünk azt a tényt, hogy hibáztunk.
Ne üsd el poénnal, ne értékeld, ne hasonlítgasd más hibákhoz – egészen egyszerűen csak ismerd el. Először önmagadnak.
Ha megütötted, derítsd fel az okokat
Miért csattant el az a pofon? Miért nem tudtad kezelni a helyzetet pofon nélkül? Mi az az ok – benned – ami miatt így tettél?
És itt nem válasz, vagyis nem helyes válasz a gyermekre kenni a felelősséget. Te ütöttél, a te cselekvésed okára kell rájönnöd. Az ok benned van, nem a gyermekben, nem a körülményekben.
Előfordulhat, hogy kialvatlan vagy – mint szinte minden szülő. Előfordulhat, hogy téged is megütöttek hasonló okból gyermekkorodban, ezért ezt ismered követendő mintának. Előfordulhat, hogy megijedtél, tehetetlennek érezted magad, hogy rövidzárlatot kapott az agyad.
Ezer és még egy oka lehet, hogy megtörtént, de fontos, hogy kiderítsd, mert csak ezt követően tudod a következő – kiemelten fontos – kérdést megválaszolni:
Hogyan kerüljem el legközelebb, hogy megüssem a gyermekem?
Mert problémák lesznek. Sőt, ahogy nő a gyerek, úgy egyre több vita, nézeteltérés, „nem akarom” fog előkerülni. Ahogy nő a gyerek, ahogy fejlődik a látóköre, ahogy tágulnak a korlátai, úgy lesznek egyre nagyobbak és egyre jelentőségteljesebbek a hibák, amiket el fog követni.
Ha egy négy-öt éves gyereknek a fenekére csapsz, mert „rosszat csinált”, vagy veszélyeset, mit fogsz tenni egy 15-16 éves, félig felnőtt gyerekkel, amikor követve a kortársait, inni/dohányozni/iskolát kerülni/stb. kezd?
Ha egy hét-nyolc éves gyereket pofonnal büntetsz a feleselésért, mit fogsz tenni, amikor idősebb, határozottabb, megalapozottabb véleményt formál? Egyáltalán: hogyan fogod önálló véleményalkotásra bíztatni azt, akit felpofoztál érte korábban?
Hogyan kerüld el, hogy újra megtörténjen?
Ez egy kulcskérdés, de csak akkor tudsz helyes következtetéseket levonni, ha az előző két kérdést is megválaszoltad.
És nem, sajnos nem válasz erre a kérdésre, hogy a gyermeknek kell megváltoznia. Ő vétett valamilyen hibát, de ugyanakkor te is – neki azt a hibát kell elkerülnie, amit ő vétett, neked pedig a sajátodat.
A válasz tehát benned keresendő, és kizárólag az segíthet, ha te változtatsz. Jöjjön néhány példa, a teljesség igénye nélkül.
- ha dühből, haragból, egyéb erős érzelmek hatására ütöttél: fejlesztheted az indulatkezelési technikáidat
- ha tehetetlennek, eszköztelennek érezted magad, és ezért járt el a kezed: fejlesztheted a szülői eszköztáradat
- ha nyomatékosításnak szántad a mondanivalód megerősítésére, mert úgy érezted, máshogy nem hat: fejlesztheted a kommunikációs készséged, bővítheted az érveidet, javíthatod a meggyőzési képességedet
- ha pedig végképp nem tudod kezelni a helyzetet, kérj segítséget
Ha ezzel is kész vagy, jöhet a következő (talán a legnehezebb) feladat.
Ha megütötted, kérj bocsánatot
Ha azt szeretnéd, hogy a gyermeked elismerje, amikor hibázik: tedd te is azt.
Ha nem szeretnéd, hogy magyarázkodásba fogjon, mentségeket keressen: te se tedd azt.
Ha szeretnéd, hogy vállalja a felelősséget a cselekedeteiért: tégy úgy te is.
Ha nem szeretnéd, hogy másokra mutogasson a tetteivel kapcsolatban: te se fogd rá másra a hibádat.
Az elsődleges nevelési mód mindig és minden körülmények között a példamutatás, ezért fontos, hogy úgy járj el, ahogyan tőle is elvárnád.
Ha bocsánatot kérek, akkor majd azt hiszi, hogy nem probléma, amit csinált…
tévhit
Ez egy tévhit. Ha bocsánatot kérsz, azzal megmutatod a követendő magatartást, de ha szükségesnek érzed, egy mondattal tisztázhatod, hogy a te hibád nem teszi helyessé, amit tett. De kifejezetten fontos, hogy ez a tisztázás semmiképpen ne menjen át az ő hibáztatásába.
Szülőnek lenni nehéz. Jó szülőnek lenni talán az egyik legnehezebb feladat. De hiszem, hogy megéri törekedni rá, még akkor is, ha tökéletesek soha nem leszünk.